Currywursttal és radlerrel, vagyis citromos sörrel a kezemben követem a hömpölygő tömeget Berlin egyik sugárútján, a Ku’Damm-on. A szélrózsa minden irányában extrém fazonok és kirívó jelmezek vesznek körül. Mindenkinek fülig ér a szája a boldogságtól, önfeledt párok fényképezkednek a flitteres sarut viselő kigyúrt gladiátorokkal és szexi superwoman-ek csoportjával. Egy idős párt kutyasétáltatás közben ért el a menet, a házuk előtt megállnak, kezükben a cekker, szemükben pedig a csillogás. A nagymamakorú asszony csöppet sem lepődik meg, amikor egy kamion platójáról egy szinte semmi kis alsógatyát viselő srác a karjaiba hajít egy óvszert. A néni rezzenéstelen arccal zsebre vágja a kis tasakot és egy puszit dob újdonsült udvarlójának. Willkommen in Berlin! Ez a Christopher Street Day, a melegek, leszbikusok, biszexuálisok és transzneműek rendes évi fesztiválja. A menetet a város nyíltan meleg polgármestere vezeti.

 A mustár a kolbászról közben már a nadrágomon díszeleg és kicsit alulöltözöttnek érzem magam. Körülöttem nővérkének öltözött olasz férfiak, matrózok, dívák, showgirl-ök, gyümölcskosaras kalapos párok rajlanak én meg egy egyszerű pólóban kapkodom a fejem. Olyan, mintha a felnőttek farsangjára vagy egy izgalmas halloween buliba érkeztem volna. A különbség csupán annyi, hogy itt a többség nem jelmezt, hanem mindennapos, saját ruháját viseli. Az egyhónapos fesztivál csúcspontjára, a záró hétvégéjére érkeztem, amelynek mottója „Lépésről lépésre a boldogságért – azonos jogokat mindenkinek”. Több, mint 550 000 ember bulizik az egykor felszabdalt német fővárosban. A menet, mint egy pink cunami söpör végig a városon. A pusztítás szemmel látható: letaposott magassarkúak, tollfosztott boák, szivárványszínű konfettik és neon pomponok maradnak csupán hátra. A híres tévé torony az egykori keleti oldalon ilyenkor olyan, mintha egy óriási diszkógömb lenne, amely beragyogja és egyesíti az egymás mellett élni és élni hagyni vágyókat, helyieket és külföldieket egyaránt, nemre, vallásra, korra, vágyra és hovatartozásra függetlenül.

 A fesztiválon félszáz kamion vonul végig, mindegyik valamit vagy valakiket képvisel. A politikai pártoktól, (köztük a CDU, a Kereszténydemokrata Unió és a Zöldek) a gyógyszerészkamarán át, a diszkók, szórakozóhelyek, mozi hálózatok, kereskedelmi márkák, fétis csoportok, tévé társaságok, non-profit szervezetek mind képviselik magukat. A cél, hogy minél színesebbé tegyék a kamionokat, minél kevesebb ruhát viseljenek a kamionon bulizók vagy épp ellenkezőleg minél dúsabb és különlegesebb ruha kreációk jelenjenek meg. Nem félsz?” – kérdezte mellettem egy leszbikus pár egyik tagja feltehetőleg saját gyermekétől. A kislány, akinek a nyakában egy rózsaszín virágfüzér volt megvonta a vállát: a félelem legkisebb szikrája sem volt látható rajta. Amíg a világ egyes részein a szexuális hovatartozás miatt felakasztanak, vagy tojással és konzervvel dobálnak meg, addig Berlin tárt karokkal várja a társadalom ezen csoportját (is). Tudják, hogy a gazdasági válság idején, a pink euró, vagyis a melegek által költött pénz segíthet az újra talpra álláshoz. Éppen ezért a német fővárosban több száz meleg érdekeltségű vállalkozás található. A legtöbb nagy nyugati városban része egy meleg negyed, amolyan vígalmi féle. Berlinben ebből több is akad, a legtöbb szórakozóhely Schönebergben,  Kreuzbergben és Prenzlauer Berg városrészekben található. A berlini Turisztikai Hivatal által készített ingyenes gay-guide útikönyvben több mint 300 melegeknek szóló vagy melegbarát szolgáltató található, köztük éttermek és bárok, szórakozóhelyek, sportlétesítmények, üzletek, galériák. Az egyik trendy boutique hotel, az Axel magát heteróbarátnak titulálja. A szállodalánc által kreált eredeti cím elgondolkodtat a világunkról. Az Axel így kifordítva mindenki felé nyitott, ami ráébreszt arra, hogy néha más szemmel is érdemes körbenézni az univerzumban. Elvégre, Berlinben minden lehetséges. A köszöntőben Klaus Wowereit polgármester „melegen” köszönti a látogatókat egy olyan metropoliszban, amely kozmopolita, toleráns és kulturálisan sokszínű. Csupán megjegyzésként említem, hogy a melegfesztivál alatt a város egyes közintézményeiben még a szivárvány zászlót is kiteszik. A közel 80 oldalas színes információs füzetet a menet szélén lapozgatom és rátalálok a Schwules Museum-ra, a világ egyetlen meleg múzeumára, amely az utóbbi 200 év meleg történelmét mutatja be. Eldöntöm, hogy másnap el is látogatok ide, hiszen ilyet még nem láttam. Egy nagy rózsaszín háromszög jelzi a bejáratot a múzeumba, ahol több száz archív fénykép található. A földszinti átmeneti kiállítás Golo Mannról, Thomas Mann harmadik gyermekéről szól, aki zárt ajtók mögött élte életét apjához hasonlóan. A nem túl lebilincselő képek garmadája után az emeleten az egyetemes és német meleg történelmet, karcolatokat, dokumentumokat, szobrokat, ruhákat lehet megtekinteni. A kedvencem egy olyan album, amelyben régi idők transzvesztitáinak lebilincselő fényképes autogramjai láthatóak. A meghökkentésig élethű hölgyek a századforduló utáni Berlin lokáljaiban és kabaréműsoraiban léptek fel, sokukról akkor a közönség nem is sejtette, hogy férfiak. A múzeum után a „szivárványfaluban” található Café Berioba igyekszem, amely a második világháborúban meghalt melegek emlékművének közelében található és a helyiek kedvelt kávézója. Sőt annál több. Az asztalok és székek mind az utca felé néznek, ahol divatos emberek, leginkább férfiak vonulnak, mint egy kifutón. Nagyban megy a stírölés, igazi húspiaci hangulat uralkodik. A baráti társaságok fennhangon kommentálják az éppen elhaladó fiúkat és lányokat, a bicepszek méretét és a ruhákat amiket hordanak. Kicsit zavarban ülök le egyik Berlinben élő izraeli ismerősöm és barátja mellé, és habár délután négy is elmúlt már, reggelit rendelünk. Tudniillik ez itt így szokás: az éjszakai bulizás után gyakran térnek ide be a fiúk egy könnyed estebédnek is megfelelő bőséges reggelire. Roei barátom Izraelben született, Budapesten dolgozott néhány éve, most pedig Berlinben van saját vállalkozása, amit a barátjával vezet. Előző este a parádé után ők is a lovak közé csaptak az Alexanderplatz szomszédságában található GMF klubban, egy 17 emeletes szocialista monstrum ház, az egykori Haus des Reisens (Utazások háza) felső részén és a tetőteraszán, ahol már bőven világos volt, amikor hazaindultak. A stílusos, pezsgős reggeli közben megérkezik, helyi barátaim pedig elmesélik a Christopher Street Day jelentőségét: „Ez nem csak egy óriási buli, hanem politika is. Pontosan 40 éve 1969-ben New Yorkban lázadás tört ki a Christopher Streeten található Stonewall Inn-ben, amikor a meleg közönség megelégelte a rendőrök folyamatos zaklatását. Ennek az eseménynek az emlékére rendezik meg azóta minden évben a világ számos városában a melegfelvonulásokat. Az egyik legnagyobb itt van Berlinben”. Roei hirtelen félbeszakítja kiselőadását. Talán a torkán akadt egy falat, gondolom magamban, majd észreveszem, hogy a kávézó közönsége is néhány pillanatra megmerevedik, mintha pause-t nyomott volna valaki a tv távkapcsolóján: senki nem mozdul, a szájak tágra nyíltan álmélkodnak, még a légy sem zümmög, sőt a pezsgő buborékjai sem próbálnak a pohár felszínére törni. A néhány másodperces szünet közben én is észreveszem a kávézó előtt elhaladó fiatal Arnold Schwarzeneggerre hajazó félistent, akinek a látványától megállt az idő. Miután elhalad, újra indul a vérkeringés, minden zajlik tovább egészen a következő Adoniszig.

Berlin folyamatosan változik, nonstop lüktet, a sokszínűség melegágya és az utóbbi időben a lehetőségek tárháza. Az Unesco a „Design Városa” címmel tüntette ki, az undeground élet virágzik, Berlin egy igazi cool city. Nagyon tetszik, hogy a város imázsát először belülről építik fel és az előbb leírtakat nem csupán az idelátogató érzi, hanem a helyiek is osztják. A beBerlin imázskampány célja az, hogy bemutassa a német fővárost regionális, nemzeti és nemzetközi szinteken. Nem a nevezetességeket akarják kiemelni, hanem a berliniek individualitására és lelkesedésére fókuszál a kampány. Mindenki elmesélheti a saját történetét és bemutathatja, hogy számára milyen a vibráló város, amelyben él. A Stadtladen-ben (városi bolt), amely egy apró galériához hasonlít, ezeken a személyesen történeteken keresztül láthatjuk, hogyan áll össze a sok apró mozaikból egy ellentétekben és változatosságban gazdag város.

A galéria után a Hackescher Markt környékén bolyongok a metrósínek alatt. A téglaárkádokon graffitik és street art (utcai művészet) csodákra lelek. Festett, fújt, stencilezett és felmatricázott képek és tipográfiák lepik el a falakat, aukciókon több száz eurót érnek az ilyen műalkotások. A helyieket úgy látszik, nem zavarják a szépen kivitelezett képek, amelyek legtöbbje valamilyen üzenetet rejt. A város falai szabadtéri vászonként funkcionálnak ezen a környéken is, mint ahogyan évekkel ezelőtt a berlini falat is a művészek színesítették ki. Az East Side Gallery a mai napig őrzi a húsz éve leomlott fal megmaradt műalkotásait. Az egyik leghíresebb berlini utcai művész El Bocho névre hallgat, amely pici szamarat jelent a mexikói szlengben. Leginkább papírral dolgozik, amelyet aprólékosan ragaszt fel különböző tűzfalakra és egyéb urbánus helyekre. Miután elkészült, megfigyeli a járókelők reakcióját és aszerint alakítja ki következő képét. Ezen koncepció szerint értem miért készít képeket térmegfigyelő kamerákról, de azt nem tudom mit gondolhatott, amikor egy kötélen logó cuki cicát applikált a falra. Elmondása szerint a street arttal olyanok is a művészethez jutnak, akik nem járnak múzeumokba, ráadásul mindezt ingyen. Ezeket a street art-lelő helyeket egyébként egy iPhone segítségével fel is kutathatjuk, hiszen az internetről letölthető egy ingyenes útikalauz, amely végig visz bennünket a város alternatív művészi vonalán (urbanartguide.com).  A környék tele van apró design boltokkal, ahol helyi és nemzetközi tervezők kínáljak tárgyaikat és ruháikat. A Made in Berlin turkálóban a nevével ellentétben nem a város kreatívjainak munkáit lehet megvásárolni, de ettől függetlenül érdemes betérni a vintázs holmikért, még annak is, aki nem kedveli a használt ruhákat. Az üzlet alagsorában egy fiatal csapat vihorászását hallom miközben a nagyszülők egykori műszálas borzadalmait próbálgatják a tükör előtt. Én is beleugrom egy eredeti háromcsíkos retró kisgatyába, amely végül egészen a pénztárig kísér. A shoppingolás után leheveredünk a Spree folyó partján egy nyugágyra, ahol éppen lemenőben van a nap, proseccot, vagyis habzó bort rendelünk és azt tervezzük hova menjünk az este szórakozni. Egy albán tangóharmonikás húzza a német slágereket, amelyet annyira nem élvezünk, így inkább adunk neki egy eurót csak más helyen muzsikáljon. A folyón a városnéző hajókról az automata gépi idegenvezető hangja hallatszik, ahogy a velünk szemben álló múzeumsziget történetét meséli. Az utca másik oldalán hangos amerikai fiatal turisták Trabant rallyt tartanak és pörgetik a motort. Ők egy retró városnézésen vesznek részt és még újdonságként hat nekik a feketefüst és az ütvefúró hang, mi viszont továbbállunk.

 A fejünk felett elrobogó S-bahn emlékeztet bennünket arra, hogy a metró egyik vonalán extrém divatbemutatóra vagyunk hivatalosak. Épp időben érkezünk, amikor 580 társunkkal együtt felengednek egy lezárt metrókocsiba, amely ideiglenes kifutóként fog működni. Minden ülésen előre bekészített welcome drink: mini üveg vodka és tonik található, a vezető a berregő jelzés után bezárja az ajtókat és a hangfalakból elkezd bömbölni a rock and roll. Elindul a szerelvény és a modellek sora. Rockabilly, punk, gót, latex és utcai ruhákban vonulnak az nem mindennapi modellek. Fétis-rajongók előnyben! Egy hagyományos divatbemutatón fapofával vonulnak a lányok, itt azonban mindenki kurjongat és flörtöl a nézőkkel a több, mint 100 méter hosszú mozgó kifutón. Némelyik modell megbotlik egy-egy kanyarban, olyankor a közönség ölébe esik, megvárja még ismét egyenesbe jön a metró, felkel és továbblibben. A földalatti aktuális trendek szerint a legjobb kiegészítő idén Berlinben nem a kistáska vagy a bross, hanem az egész alkart befedő színes tetoválás és a latex mellbimbótakaró. A szexuálisan túlfűtött modellek talán jobban is élvezik a bemutatót, mint a divatrajongók, de itt nincs kiszállás, hiszen nem állunk meg egy helyen sem. Az állomásokon lassít a szerelvény, kinézek az ablakon, ahol a peronon várók nem értik, hogy mi zajlik a dübörgő kocsiban. A végállomáson kiszáll a tömeg, majd egy felszíni klubban folytatódik az afterparty. A show egyébként része a berlini divathétnek, amely szorosan követi a meleg fesztivált a berlini eseménynaptárban.

 A mozgalmas nap után még megiszunk egy italt az egyik meglepően modern ifjúsági szállás tetőbárjában, ahonnan elénk tárul a város sziluettje. A pultnál egy falra akasztott műanyag pohárba próbálnak pénzt dobálni az illuminált fiatalok annak reményében, hogyha beleesik, akkor egy koktélt kapnak ajándékba. Persze ez csak keveseknek sikerül, bár ismerkedésnek nem utolsó. Végül elindulok hazafelé, langyos szél fúj, amely kellemesebbé teszi a felhevült várost. Berlin ugyanis egy velejéig felhevült, sokszínű, nyitott cool city, ahol sok mindenki megfér egymás mellett. Félreértés ne essék, ez nem utópia, csupán egy olyan út, amelyet érdemes lenne másoknak is követni. A piros kalapos Ampelmann a közlekedési lámpán kitárja karjait, hogy ne menjek át a zebrán, ám zöld társa gyorsan biccent egyet én meg csak annyit mondok Auf Widersehen Berlin!   

Írta és fényképezte: Gyémánt Balázs

Megjelent: The Explorer magazin (2009. V. évfolyam 9. szám) www.exploreronline.hu